Kiállítások

Kiállítások
»
Bivalyok között Mérában

Bivalyok között Mérában

2012.03.30

Részletek Dr. Kós Károly "A bivaly a kalotaszegi parasztgazdaságban" címû tanulmányából:

"A bivaly (Bubalus) a tulokfélék egyik vizet és meleget kedvelõ nemzetsége. Vadon élõ fajai ma csak Dél-Ázsiában és Afrika sivatagi övezetétõl délre ismeretesek. Az emberhez szoktatott, Indiában élõ arni bivaly gyakran 3 m hosszúságot is elérõ, átlag 1,4 - 1,6 m marmagasságú, hordószerû törzsû, zömök termetû, 400-800 kg súlyú állat. A szelíd bivaly elsõrendû haszna a teje és az ereje, de húsát és bõrét is hasznosítják. A fejõstehén évente 1000-2000 liter nagy zsír és kazeintartalmú tejet ad. Zömök és izmos, termetébõl következik roppant igaereje és egyúttal lassúsága is."

Kalotaszegen a bivalyok a Gyalu környéki földesúri birtokokon bukkantak fel, a bánffyhunyadi vásárokon az 1860-70-es évektõl jelentek meg. A földmûvesek a századforduló környékén kezdték vásárolni ezeket az állatokat, leginkább olcsóságuk és könnyû tartásuk miatt.

Mérában is a XIX. század végétõl jelentek meg a parasztgazdaságban (1890-ben 8 db-ot számláltak), az ötvenes évek elején a számuk elérte az 1500 db-ot. A késõbbi adminisztratív szabályozás hatására a 60-as évek elejére 220 db-ra csökkent a létszám, jelenleg a faluban két csordában kb. 150 bivalyt tartanak.

Én magam véletlenül kerültem a bivalyok közé. Egy juhbemérés reggelén ki akartam menni a mezõre, megkeresni a pakulárokat, amikor váratlanul a reggeli bivalykihajtásba kerültem.
Ez még az az idõszak, amikor naponta kihajtják õket a legelõre s este vissza. Csak mentem a csordával, hallgattam a jórészt érthetetlen hajtószavakat, a kolompok kakofonikus hangját, figyeltem az embereket, akik beeresztették a csordába állataikat, figyeltem az arckifejezéseket, szavakat és csak mentem együtt az össze-vissza hullámzó állattengerrel.
Hûvös áprilisi reggel volt, a falu végén egy-két álmos szemû, fázósan összehúzódó, pirospozsgás fiatal fiú terelte az állatokat szóval vagy bottal a mezõ felé. Bár az én szememben nagy volt a különbség a fiúk és a bivalyok mérete között, mégsem félt egyik sem a hatalmas állatoktól, látszott, hogy megszokták õket. Ahogyan a mezõn szétszóródtak az állatok, az emberi és állati hangok egyszerre végigsiklottak a deres fû fölött és megtelt a tér mindenfelé halk, de célirányos zajjal és az alacsonyan álló nap megvilágította a párát, amit az élõlények kieresztettek magukból.
Valahogyan nagy-nagy nyugalom érzõdött, mintha a világ rendje helyreállt volna, ahogyan szétnéztem. Hát így kezdõdött...

Elõször 2009-ben, majd azóta minden évben több alkalommal napokat töltöttem a csobánokkal, beszélgetve a bivalyosgazdákkal, ismerkedve a munkafolyamattal, az életmódjukkal. A bivalyok tartásával kapcsolatos, száz évet meghaladó tapasztalat itt még tetten érhetõ a valóságban, és az állatok mennyisége is hasonló ahhoz az állapothoz, mint ami a hatvanas években általános lehetett a kalotaszegi és mezõségi falvakban. Más falvaktól eltérõen (Nádas és Nagykapus kivételével), itt tavasztól õszig éjjel-nappal kinn tartózkodnak az állatok.

A csobánok itt régtõl fogva a faluban élõ vagy közelbõl származó cigányemberek voltak. Ahogyan az egyik mérai bivalyosgazda mondta: "A mérai cigányok régebb pásztoremberek voltak, mind pásztoremberek. És tudták a becsületet! Megtanította a szülõ. Nem szabad lopni, dolgozni kell, a gazdát tisztelni! Volt, aki meg tudta becsülni, ügyelt a pénzre, az haladt, a másik csak ott maradt! Akiknek volt egy kis eszük, leköltöztek a hegyrõl, ide! Volt egy román, ide került 7-8 évesen egy román faluból. Itt maradt és a pakulárságból telket vett magának, beilleszkedett a magyarok közé, innen nõsült, gyerekei itt vannak s mindenki. Kettõ-három is volt! Most már be vannak vegyülve a magyarok közé. A leszármazottak mind itt vannak közöttünk."

A kiállítás képei a csobánokról és segítõikrõl, a bivalyosgazdákról és a bivalyokról szólnak, ahol mindenkinek és mindennek tudni kell, hogy mikor mi a feladata, mert egyébként a rend nem mûködik. Ezért ezek az emberek nem könnyû emberek, ám szívósak, hamar felhorkanók és vicces kedvûek. Pedig itt nincs vasárnap, mert az állat nem tudja, melyik nap az ünnep...

Tisztelet nekik.