A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum írt ki egy pályázatot Erdély arcai címmel, melyben a fotókhoz történeteket kellett mellékelni. A pályázaton 3 képemet + a történetet díjazták, melyeket itt teszek közzé.
Reggel a hegyről |
Kalotaszeg jobbára kopasz dombjaira felhágva kicsit elanyátlanodik az ember, ha szétnéz. Mert a hegyek magasak és szépek, a levegő erős és az ember kicsi.
Különösen virradatkor, amikor az ember összehúzza magát a hideg novemberi szélben és várja a napot.
De a hegyek körben magasak és a fény még küzd a gerincen lévő fenyvesek sűrűjével… Várni kell, pedig az alattuk kezdődő domboldal teraszos legelői is dideregnek már a sötétben. Csak a kazlak emelkednek ki sötéten a kaszálóból.
Hopp, most, mintha…! Megjelent az első napsugár a hegy fölött!
Mintha egy hatalmas fénylő ujj szaladna végig az oldalon, ami hol itt, hol ott érinti meg a dombon lévő kazlak egyik oldalát, majd pászmává kiszélesedve beteríti őket és a hosszú árnyékokat mutatóként használva festi meg a teraszok élét…
Lassan pára száll fel a völgyből, emberi zajok türemkednek be messziről és a kutyák is ugatni kezdenek.
Új nap kezdődik.
A templom |
Az énlakai templom régóta ott áll egy dombon, a falu közepén. Mint egy strázsa áll és őrzi a régi sírokat a benne lévő emberekkel, az életükkel, bajaikkal és örömeikkel. Sokat látott már.
Ha lenéz, a lábainál gyümölcsfákat lát, amik melegítik csípős őszi reggeleken, hogy a szél ne támadja meg olyan könnyen a cinterem falait.
Késő délutánokon szikár testét hosszú árnyékok csíkozzák be, amit takaróként mintha az Úristen keze igazgatott volna rá, hogy nyugodalmasabb legyen az álma…
Kiscsóring |
Tavaszi reggel van. Mérában a bivalypásztorok végigjárják az utcákat és összeszedik az állatokat, akiket a gazdáik beadtak a csordába. Nagyon nem kell biztatni őket, hiszen azok tudják, hogy jó legelőre mennek, estéig annyit ehetnek, amennyit csak tudnak.
A csobánnak van egy kísérője, a csóring, aki egy fiatalabb fiú szokott lenni vagy a családból vagy a rokonságból.
Az a dolga, hogy mindenben segítse a csobánt, aki felelős az összes állatért. Mellesleg, tanulja meg a mesterséget, mert ezt is tanulni kell.
Hogyan tudja megkülönböztetni az állatokat, mit kell figyelni rajtuk, hogyan kell terelni őket, melyiknek milyen szokása van, melyiknek ki a gazdája, hogyan ne kóboroljanak el és még sok mindent…
Egy biztos: csóringra mindig szükség van. Csak reggel ne lenne annyira csípős a levegő…!
3 hozzászólás
Gratulálok, megérdemelted az elismerést. Jók a fotók nagyon és a szöveg is remek.
Tetszik a blogod, rendszeres látogató leszek.:-)
Én is gratulálok Laci, megérdemelted! Nagyon jó képek! Az erdélyi fotóidban mindig egy másik Füleki Lacit látok!
Köszönöm, hogy megnéztétek a bejegyzést és örülök, hogy tetszenek a képes történetek.